Globetrotter - Utazó blog

A most következő eset valóban megtörtént, ráadásul annyira ütős történetről van szó, hogy még a rádiókabaréban is elmesélésre került egyszer.

A kilencvenes évek elejefelé a szlovákiai Bela folyóra szerveztünk túrát, hatszemélyes raftokkal. A Bela vadvizes szempontból nem túl nehéz folyó, viszont egy erdő közepén folyik, néhol több ágra bomlik, szóval elég elvadult a környezet. A túra elején elmonduk, hogy aki ki akar szállni, az a jobb parton átsétál az erdőn az országútig és ott összeszedjük. Hamarosan meg is történt az első borulás ahol egy Tasi Zoli nevű srác -miután kiúszott a partra- azt hitte, az ő felborult hajója még feljebb van (pedig már rég leúszott), ezért mindenkinek bőszen integetett, hogy menjenek tovább, ő megvárja a saját hajóját. Mint kiderült, hiába.

Akkoriban még szó sem lehetett speciális öltözékekről, így az összes ruházata kimerült a fürdőnadrág-mentőmellény-bukósisak hármasban, ami azért egy április napon alkonyat után egy picit kevésnek bizonyult. A csapat először észre sem vette az eltűnést, már indult volna haza a busz amikor egy lány felkiáltott: -Hol a Zoli?

Az említett erdőt egy század kiskatona bruttó egy hét alatt tudná átfésülni, de azért derekasan, csatárláncban elkezdtük keresni az egyre sötétedő estében. Időközben Zoli barátunk rájött, hogy a hajója már nem nagyon fog jönni, ráadásul egy szigeten tartózkodik és a hideg arra inspirálta, hogy megpróbáljon kiúszni a biztonságot (és meleg buszt) jelentő jobb partra. A víz azonban elsodorta és rátolta egy uszadékfákból összetorlódott rőzsegátra és ott csendben agonizált. Hihetetlen szerencséje volt, az esti szürkületben két Szlovák kajakos srác azzal szórakozott, hogy beeveztek mindenféle kis folyóágba és megpillantották a rikitó színű mentőmellényt. Zolink addigra már nemigen volt magánál. Elvitték a közeli menedékházba és szóltak az erdésznek, hogy melegítsen vizet. A víz lassan melegedett, Zoli pedig egyre lanyhuló életjeleket mutatott, így némi tanakodás után rájöttek: a szükség törvényt bont, előveszik ők a szolgálati lompost és némi természetes matériával mentik meg a srácot. Eszükbe jutott viszont, hogy azért komoly sokk arra visszanyerni az eszméletet, hogy két kajakos és az erdész bő sugárban pössent az éledezőre, ezért minden megtalálható alkoholt beletöltöttek szerencsétlenbe......majd action.

Végül a víz is felmelegedett ezért lemosták Zolinkat (ráfért :-) ), ruhát viszont nem találtak. Az erdészház előtt volt egy madárijesztő, amely egy kubai cukros-zsákban izzított, ezt adták Zolira, majd leadták a Liptovsky Hradoki rendőrörsre.

Közben apám, a túra szervezője már teljesen kétségbeesett. Mivel épp vesekőműtét előtt állt, a szótárban már masszívan kereste a vesekő és a rabkórház szavakat. Épp indítottuk volna haza a buszt amikor -mint a mesében- egy öreg néni jelent meg az út szélén és közölte, van ugyan egy magyar a Hradoki rendőrörsön, de nem illik rá a leírás, ugyanis valami zsákba van öltözve és erősen énekel. Sok esélyt nem adunk neki, de elmentünk az örsre, ahol Zolink két roma kollégával már a teljes hazai folklórt előadta, így nem csekély hálával adták át a rend őrei a tűlélőnket.

A sztori tehát szerencsésen végződött, azonban itt nem ért véget. Véletlenül a kiváltásnál nálunk maradt Zoli útlevele, akkoriban pedig még viszonylag komoly ellenőrzés volt a határokon. Amikor a buszon észrevették eme hiányosságot, gyorsan megszületett a terv, berakták Zolinkat a busz vécéjébe. A terv abszolút működött egészen addig, amíg a busz be nem gurult a határállomásra. Akkor egyszercsak megszólalt egy bús hang a vécéből:

-" Hull a szilva a fáról......"

Annyi vér azonban volt a csapat pucájában, hogy mindenki elkezdett dalolni, így a csempészakció végül sikerrel zárult.