Hát most egy átlagos hétvége története következik. Legalábbis átlagos a családomat ismerve. :)
Egy péntek estén 2003. nyarán, Amszterdamban:
Véget ért a két hetes Holland ámokfutás, az ember ilyenkor lázas szendvicskészítéssel és minimum két nap alvásmegvonással készül a hazafelé tartó bruttó másfél napos buszozásra. Ezt a pillanatot választotta édesapám, hogy benyögje: - Ajjaj, gáz van, nem mész haza. Ugyanis ekkor konstatálta, hogy egyedül van két mikrobuszra és két terjedelmes utánfutóra, amiknek másnapra el kell jutniuk a Loire völgyébe a következő túrára. Az "onnan miképpen jutok haza a hétfői munkakezdésre" típusú kérdésre persze csak a szokásos válasz érkezett: Majd kitaláljuk valahogy.
Este hatkor tehát elindultunk, apám a transporterrel és a kenus utánfutóval, míg nekem az egy számmal nagyobb LT jutott, egy szolíd kamionos konténer méretű kerékpáros utánfutóval. Nyolc órakor kávé Brüsszelnél, hajnali egykor pedig már Párizs körgyűrűjén repesztettünk.....volna, ha egy baleset miatt nem állt volna be mind az öt sáv. Normális ember ilyenkor szentségel egyet és várakozik. Na mi nem ezt tettük, jött a telefonos ukáz, átmegyünk Párizson. Ami nem is lett volna túl nagy probléma ha:
A.: Apám nem improvizálja az útvonalat,
B.: Nem egy akkora utánfutó van mögöttem, amely a közlekedésben legnagyobb megengedett szélességgel rendelkezik.
Summa-summárum, nem kicsit izzadtam le. Sikerült olyan kisméretű parkolóutcákba bekavarodni, ahol a saját szitkozódásom mellett csak azt hallottam, ahogy az utánfutó sorra gyűjti be a parkoló autók visszapillantó tükreit. Ezúton is elnézést az érintett helyi erőktől. :)
Végül sikerült kijutnunk és reggel hétkor már az Orléans közeli Checy-ben ültünk a Loire partján és dolgoztuk ki a hazatérési tervet.
Délután Tours-ban felültem egy Londonba induló repülőgépre, este hatkor landoltam a Stansted reptéren, ahol kiderült, aznap már nincs csatlakozás egyik számításba jöhető helyre sem. A légikikötőben amúgy minden éjjel 3-4000 ember várja a másnapi csatlakozást, úgyhogy hamar felmértem, hogy szabad padot, asztalt, pultot, akármit nincs esélyem keríteni alváshoz. A probléma nem várt módon oldódott meg. Unalmamban nekiálltam beszélgetni a poggyászmegőrzős csajjal, aki látva nem túl rózsás helyzetemet valahonnan a raktár mélyéről előkapott egy összecsukható tábori ágyfélét. Mondanom se kell, 3000 gyilkos szempár méregetett ezek után és gondolom szegény anyai ági felmenőim is sokat csuklottak azon az éjjelen.
Reggel chek-in és irány Klagenfurt. Onnan pedig egy bérelt kocsival a Salza völgye, ugyanis közben kiderült, hogy vasárnapra túravezető hiány alakult ki vadvizen, kellett a segítség. A félkómában átvezetett túra után éjszaka végre hazafelé vettem az irányt. Reggel a munkahelyemre érkezve a lehasznált fejemet látva egy kollégahölgy felsikkantott:
-jesszusom, hogy nézel ki? Te nem nyaralni voltál?
-De.
(agresszív kismalac leesik a lóról. Odarohan a nyuszika: - nem esett bajod? -KUSS, ÉN ÍGY SZÁLLOK LE!) :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.