Rekordhosszúságú poszt következik, ráadásul idegen (igaz majd' 100 éves) tollakkal ékeskedő. :) A tavalyi a "Német romantika útján" fedőnevű kerékpártúrára készülve találtam a következő írást Dinkelsbühl-ről. Olvassátok és szívjátok magatokba ennek a különleges helynek az érzését.
Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám
Elek Artúr: Dinkelsbühl
Wir baunen nicht so feste
Wir sind ja hier nur Gäste
Wir wollen bauen fest hinein
Da wir sollten ewig sein.
(Egy dinkelsbühli ház felirata)
A határtalan tenger hullámai, melyek irgalmatlanul távoli idõkben ezt a tájékot elborították, mintha itt, a hajdani tengerfenéken mozdulatlanná kövültek volna, felületükön zöld fû sarjadt ki, hepe-hupáikat napfény és árnyék szántotta meg. Azóta hullámzik ez a tájék. A zöld rétek, a sárga rozstáblák, a fenyvek sötét foltjai lágyan ringatják a csónakázó szemet. A harangnak tengere innen rég elvonult, ez itt a béke tengerre.
A hajdani vizek is rég lefolytak. Ma már egy kis folyó zümmögi az öreg kõfalak hajas fülébe õsi danáját. A bõvizû Wörnitz kanyarogja körül lustán, el-elszélesedve, tespedt partjain sást és nádat nevelve, sötét medrében hínáros zöld klárisépítményeket csavargatva, acélszín sima vizével, melyet sok mérföldnyivel odább a Duna szomjas szája iszik föl. Minden folyóvíz völgyet jelent, a völgy kaptatók nélkül való utat, simát, biztosságosat, vándoremberek és vándorló tömegek vonulásának kedvezõt. Így lett a kicsiny Wörnitz szelíd völgye még ezer évvel ezelõtt a kalmárkaravánok és a hadak vonuló útja. S így lett a hosszú útnak, amely Augsburgból Nürnbergbe visz, a csöpp Dinkelsbühl a pihenõ-állomása, a selymet és a drága szöveteket, a napkeletrõl hozott ritka fûszerszámokat és egyéb drágaságokat szállító karavánoknak karaván-szerája. A Wörnitz azon a helyen kiszélesedik, vize apró szigetek között oszlik meg ágakra, átgázolásra alkalmasabb mint egyebütt. Nem egy majdani város köszönhette a keletkezését ilyenféle földrajzi föltételeknek. S az idõk meghozták a teljesedést. A néhány ember településébõl nagyobb település lett, a szaporodó házakat palánkokkal, majd falakkal építették körül, hogy megvédjék kóborállatoktól és kóbor emberektõl. A karavánok nyomában pedig egyre nagyobb lett a termékenység. A városka polgárai maguk is gazdagodtak, bõrt csereztek, posztót készítettek, kaszát és sarlót kalapáltak és a környék termékeny lankáin aratták az életet. Zúgott a várkapu elõtt a város malmában a bõség. A tizenötödik és a tizenhatodik század lett a kis Dinkelsbühl történetének fényes korszaka. Várkastélyokból portyázó mohó nagyurak ellen a császárok védték meg függetlenségét, "Birodalmi város" lett a címe, ami amolyan köztársaságfélét jelentett, legalább is a város belsõ életében. A polgármesterek és a városi tanácsosok intézték ügyeit, a császárnak csak kvártély, megvendégelés és kedveskedésül ajándék járt ki. Nem csoda, ha a polgárság önérzete megdagadt. Kijjebb tolta a városka határát, falaival egyre nagyobb területet zárt körül. A bástyafalak is egyre keményebb anyagból épültek, fölfelé megnõttek, harcias képû õrtornyok ugrottak ki belõle.
Majd keserves idõk következtek. A harmincéves háborúban is a vonuló ellenséges hadak útjába esett Dinkelsbühl. S hogy ez mit jelent, azt a mi nemzedékünk is megtanulta. Birodalmi hadak és svéd csapatok váltogatták föl benne egymást. A kis város egyforma megadással nyitotta meg nekik kapuit és rótta le a sarcokat és a megszállás költségeit. Harcias falainak és tornyainak bizony nem nagy hasznát látta. Meg vagyon írva, hogy egy ízben három század svéd gyalogos, meg egy lovas szakasz elég volt ahhoz, megadásra kényszerítse Dinkelsbühlt. 1634-Ben svédek tanyáztak a városban, mikor egyszer csak megjelentek falai alatt a császáriak és mint akkoriban ünnepélyesen mondták, bombázni kezdték a várost. Egy-két bomba elpukkant és Dinkelsbühl falai tornyostul megijedtek a város kényre-kegyre megadta magát. Ilyen megadások hosszú sorával van tele a harcias képû városka története.
És mégis félelmetes ábrázatúak azok a falak. Aki körüljárja õket, a századévek nehéz lélegzését érzi tövükben. Szinte látja, mint sétáltak belsõ védõfolyosóin nyársos és alabárdos polgárai és lestek ki aggodalmasan a lõréseken, hogyan hangzott föl idõnként a rémes kiáltás: "Jaj! Ellenség!" és riadt föl álmából a Szent György templom vészharangja, hogy megfagyassza hangjával az alvó emberek vérét. Valami véres harcokat ugyan nem igen láttak azok a falak, de arra elég jók voltak, hogy portyázó rablók, kóborgó martalócok rajtaütései ellen megóvják a várost. Ami nem ártalmas, annak nincsen is ádáz ellensége. Ez a magyarázata annak, hogy Dinkelsbühl falait a harcos évszázadok meghagyták épen. Olyan készségesen nyíltak meg kapui jó barátnak, ellenségnek, hogy senkinek sem lett oka ádáz haraggal gondolnia rájuk. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a "földdel tegye egyenlõvé" õket.
De nem csak a falai maradtak illetetlenül Dinkelsbühlnek, hanem az egész belsõ terültet: utcái, templomai, házai. Az ellenség nem dúlt bennük, s mikor a harcok századai elvonultak és a napóleoni háborúk szörnyû elszállásolásait és sarcait is szerencsésen megállotta Dinkelsbühl, földrajzi helyzete, amely naggyá tette, az új idõk átalakító hatásából is kivonta: meghagyta kisvárosnak. Az elsõ vasutak messze elkerülték Dinkelsbühlt, mert a vasparipa nem a völgyek sima vonulatait keresi, hanem hegyen, vízen keresztül a legrövidebb utat. Ennek köszönhette Dinkelsbühl, hogy évtizedekig mozdonyok hortyogását és acélkerekek kattogását nem kellett hallgatnia. De karavánok sem vonultak meg falai között és császárok, királyok sem pihengettek többé benne. A hajdani kalmárzsivaj és harci zaj helyére a béke csöndje ereszkedett. És a nagy csöndesség, mint a mesebeli nagy álom, beburkolta a kis várost, megóvta az idõk rombolásától és építkezésétõl. A kis város népe élt békén, szaporodott és meghalt, de mind a kettõt módjával úgy, hogy végezetül akkorának maradt, mint amekkora volt. Annyi ember számára a falak között akadt hely elég, nem volt szükség se toldásra, sem új házak építésére. Röviden ez a magyarázata annak, hogy az a kis darab középkor, amit Dinkelsbühl jelent, szinte módosítatlanul, szinte õseredeti mivoltában maradt meg a mi korunkra.
Ívben meghajló utca vonul végig a város hosszában. Valamikor ezen hajtottak végig a sátoros szekerek, mikor a Nördlingennek nézõ városkapun befordultak. Az út vége egy másik városkapuhoz visz: az csukódott rá a kivonuló csapatokra. Néhány kisebb párhuzamos utca és a belõlük kisugárzó mellékutcák alkotják a város utcarendszerét. Hepehupás kövezetû utcák, cipõrontók, lábfájdítók, olyanfélék, mint a mi kisebb vidéki városainké, éppen csak hogy nagyobb a múltjuk: kövezetük kövén is századévek fegyverei csattogtak. És az utcákban kedves házak. Régiek - olykor idõtlenül régi - legtöbbjük festõi favázas szerkezetû, hajdani állapotától alig különbözõ. Kedvesek, de nem éppen jelentékenyek. Látszik, hogy Dinkelsbühl kispolgárok városa volt, úri nemzetségek, nagyot képzelõk és hatalmasat akarók nem éltek benne. Becsületes és jámbor posztócsinálók, tímárok, takácsok, kékfestõk, kovácsok városa, kik szabad idejükben földecskéjüket mûvelik a falakon túl, almát és szõlõt szüretelnek és ünnep napján dicsérik az Urat. Az Úr az egyetlen, akit hatalmas hajlékkal tiszteltek meg. Az õ dicsõségére építették Szent György templomát, amely lényege szerint olyan mint akármelyik dinkelsbühli polgárház: hosszúkás négyszög alapján emelkedõ négy fal, amelyet magas és meredek tetõ föd be. Igazi hombár, csak nagy és hatalmas oldalsó falait csúcsívesre hegyezett pillérek támogatják meg, a keskeny elejét négyszögletû kõtorony, melynek kapunyílása még román köríves, keskeny ablakai már csúcsíves nyílásúak. Igazán templomformája csak az épület hátuljának van, mely a kórus alakjának megfelelõen legömbölyített, a tetõvel együtt, amely befedi. A belseje egyetlen hajó, csillagboltozatú: olyan mint az egyetlen lélegzetre megnyílt lélek, amelyben verdesve röpköd a hit és a segítségért esenkedõ jaj. Dísze azonban kevés van. A képrombolók, a megszálló hadak martalócai sok drágaságot elhordhattak, képeit, szobrait, hajdani színes ablakait, drága templomi kincseit. Amije van, az jobbára késõbbi idõkben került beléje. A tizennyolcadik században Szent Aurelius teteme, amely most a Sebestyén oltár alatt üvegablak mögött nyugszik. Drága aranyhímes selyemruhába öltöztetve, ékszerrel, drágakõvel kirakva alussza álmát messze idegenben a gyermekivé összetöpörödött csontú ó-keresztény vértanú.
A templom elõtt a nagypiac, a város két fõutcájának találkozó helye. Itt vannak Dinkelsbühl díszépületei, a fafaragással ékes Deutsches Haus és társai, megannyi drága emléke a városnak. V. Károlyt, Maximiliánus császárt látták vendégül, valamikor a diadalmas Gusztáv Adolf, svédek nagyszívû királya költötte el bennük vacsoráját, minekelõtte szembekerült a dicsõséges halállal. Feliratos kõtáblák beszélnek ezekrõl az emlékekrõl a házak talán, szûkszavúan, méltóságosan, mint az olyan emlékekrõl szokás, melyek mindenki tudatában benne élnek.
Milyen emberek élnek vajon az ilyen félig elátkozott városkában? Néhányuk itt ül a szomszédságomban, a cukrászda utcai teraszán. Két idõsebb asszonyság kötögetve, horgolgatva szolgálatkészen és szemmel látható tisztelettel ontja a híreket egy betegesen csinos, kissé hûvös, kissé fagyos soványkás fiatal asszony elé. Fehér vászon ruhájában leereszkedõ figyelemmel hallgatja õket és közben buzgón hímez fehér fonállal fehér vásznat. Három idõskés férfi is ül az asztal körül, nyílván a városka honorátorai közül valók. Õk is beszélnek és én fél füllel hallgatom õket. Nagy esetek: a drága sör, az utazás bajai, ezen meg azon a vasúti állomáson kitûnõ borocskát mérnek, nem is nagyon drágán... Egészen szelídeknek látszanak. Csak mi lakozik bennök?
Hívja, húzza az embert a Szent György templom harangtornya. Csigalépcsõ visz föl belé, kõbõl való, fában folytatódó, odáig, hol a torony négyszegû része végzõdik és rajta a nyolcszegû része kezdõdik. A világ négy tája felé ellátni innen. Aránylag nem is magas a toronynak ez a pontja, alig magasabb, mint a templom tetejének élben összefutó két lejtõje, még is nagyszerûen kirajzolódik elébe a város képe. Beszélõ térkép. Olyan Dinkelsbühl fölülrõl nézve, mintha piros tetejû játékházakból volna összerakva. Összerakva szabályosan, takarosan, csinosan. Ami alulról nézve olyan éktelenül magas méretû bennük, a tetejük is, innen fölülrõl inkább játékos hatású. Míg a modern városképek (és például a régi olasz városoké is) összefüggõ tömböket mutatnak felülrõl utcánként, itt minden ház külön egyénnek hat azzal, hogy nem a hosszával fordul ki az utcára, hanem oromban kihegyesedõ jóval keskenyebb mélységével. Meredek tetejük le-föl cikázó mozgásával minden házat elkülönböztet a másiktól. Ezért olyan keresztül látszó felülrõl nézve Dinkelsbühl is, Rothenburg is. Pedig szorosan egymáshoz tapadnak mélyen benyúló oldalukkal a házak. Sûrû tömbjükben udvar nem nyit utat se világosságnak, se levegõnek. Udvarok - félénk kis zugok - legföljebb ott alakulnak, ahol a szomszédos házak kevésbé szorosan simulnak egymáshoz. Azokban a csenevész kis udvarokban is a néhány szál élõfa felülrõl amolyan játékfának hat, játékkertben sárga kacsalábon állongó, zöldre festett faforgácsból készült lombú gyermekjátéknak.
Milyen szép az ilyen egy korszakban, egységes ízlés szerint épült város! Semmi se zavarja benne a látást, tolakodóan vagy vetélkedve nem építették el egymás elõl a szomszédok az eget és a levegõt. Az utcákban nincsenek szertelen kiugrások, sem zûrzavart okozó tömegek. Mintha a polgárok békésen megegyeztek volna egymással, hogy ki hová, ki mekkora és milyen képûre építse a házát. S az emberek mûvét a természet is megszépítette. Mint bölcsõjében a gyermek, úgy ring a kis város a dajkálva himbálózó zöld lejtõk és halk völgyek ölében. Messze, a szemhatár szélén föltüremkedõ magaslatokon szinte fenyegetõ feketeségû erdõk. És kéken nyílik rájuk az égnek nefelejcsszeme. Olyan édes, olyan vigasztaló kéken, hogy az ember minden rossz gondolata mosolyogni kezd tõle.
Alkonyeste, hat óra elmúlt, a meleg már elhúzódik, a nyári nap még süt fényesen, de már inkább csak világít. Az árnyék már hûvös. A torony tövében nyújtózkodik a városka, mint az est elé készülõ ember a napi munka után. Mintha gyenge ásítását is hallanám. Körötte a várfalak békésen pihennek. Vonalukat minduntalan egy-egy õrtorony töri meg, szögletes vagy gömbölyû testû, kerek süveges vagy lépcsõs oromzatú építmény. A magasból óriási silbakoknak nézné õket az ember, amint vigyázz-állásban várják az éjszakát. Most mintha fénysugár érné egyenruhájuk gombját: kivilágosodnak az ablakaik. Szegény emberek laknak bennük, költõi lelkek, kik zöld borostyánnal futtatják be a fekete falakat, álmodozó-zöld füvet nevelnek a vár árkában és tarka virágok között gazdag ígéretû gyümölcsfákat. Édes csöndesség. Ember, madár, bogár mind elhallgatóban. De ekkor bûvös hangok szüremlenek föl. Ráhajtom fülemet a torony kõfalára és a szive zengését hallom. Megtört, lágy angyalhangok oldódnak ki köveibõl, mint estenden az illat a virágokból. Alul a templomban az orgona szól és hangjai dagadoznak, nem férnek el a templom hatalmas öblében, átjárják a köveket, úgy kéredzkednek föl az égi magasságok felé.
Milyen szép lenne most madárnak lenni, alkonyszínû albatrosznak és szárnyra kapva olyan éneket ujjongani az ég felé, hogy az álmos kisváros fölrezzenjen belé és szemét dörgölve kérdje: talán bizony újra fölkelt már a nap?
