Globetrotter - Utazó blog

Ha már átruccantam a nagy víz túloldalára következzék a sorban New York, az egyik kedvenc  városom. New Yorkért divatos manapság rajongani, de jellemzően akik jártak ott azok kétféle élménytípussal térnek haza. Az elsőbe azok tartoznak akiknek a város soknak bizonyul. A méretek, a mennyiség és a sokszínűség zavarba hozza őket, görcsösen lőnek pár fotót a szabadság szoborról és az Empire State Buildingről és pipa. A másik típust viszont egy életre rabul ejti a város lüktető sodrása és végleg NY addikt lesz. Nem kérdéses neki, hogy hajnali kettőkor is tömeget talál a Time's Square-n, látja a Wall Street-i öltönyös üzletembereket ebédidőben edzőcipőre váltva hot-dogot ebédelni a padkán ülve, vagy éppen órákat ülve a Central Park közepén csak érezni a várost maga körül. Na jó ez kezd már kicsit szirupos lenni, de legalább az kiderült belőle, hogy én feltétlenül és véglegesen az utóbbi csoportba kerültem az ezredfordulón.

Az átlag utcakép roppant érdekes, ugyanis sokszor olyan alakok rohangálnak az orrunk előtt mintha szabadnap lenne a diliházban. A kedvenc életképem a Madison Parkban alvó hajléktalan volt, aki úgy aludt, hogy közben ölelte a biciklijét és a teniszütőjét.

A főbb nevezetességekről nem írnék, aki néz amerikai akciófilmet már az összeset láthatta leomlani/elégni/felrobbani. Jöjjön inkább néhány jó tanács.

Örök érvényű szabály, hogy nagyobb parkokba és a harlem kevésbé frekventált utcáira éjszaka nem feltéltenül egészséges látogatni.

Érdemes már érkezés után körbenézni a környéken Olasz, Görög, Kínai stb éttermek után, ugyanis akárki-akármit mond az amerikai konyha ehetetlen. Sok étteremben van reggeli is, a legjobb konstrukció a "fix pénzért bármennyit ehetsz" változat.

Aki szépet akar látni az feltétlen nevezzen be egy éjszakai hajótúrára Manhattan körül. A túrahajók kikötőjét a 44. utca és a 12. sugárút környékén lehet megtalálni. Ugyanitt repülésbolondoknak kötelező megnézni két utcányival feljebb az Intrepid repülőgép hordozót, amely ma gépekkel megpakolva múzeumként funkcionál.

Chinatownban elég sok csempészárút forgalmazó álcázott boltot találni, aki olcsón akar igazi Gucci táskát az itt Tarantino-i élményekkel is gazdagodhat. (Igaz, kedves hugocskám? :-) )

A Niagarától pár órányi autózásra található Kanada legnagyobb és egyben legmultikultúrálisabb városa, az 5,5 millió lakosú Toronto, ami irokéz nyelven azt jelenti: "A hely, ahol a fák a vízben állnak”.  Lássuk a személyes tapasztalatokat:

Toronto nagyon szép, modern, tiszta és rendezett város. Képét meghatározza a CN Tower. A toronyban 4 kilátószint látogatható ahonnan frenetikus a kilátás a városra és az Ontario tóra. Ezek sorban: Glass Floor 342 m-en a Glass Floor (vagyis Üveg Padló) és az Outdoor Observation Deck (Külső (nyitott) kilátó).  346 m-en található a Horizons Café és a Indoor Observation Deck. 351 méteren egy gömb alakú, forgó éttermet találhatunk, nem éppen átlagtúrístára szabott árképzéssel. És végül a legjobb helyre külön jegy ellenében viszi az utazót a lift a 447 méteres magasságban lévő 'Sky Pod'-ba. Innen tiszta időben több mint 150 kilométer a látótávolság, vagyis még a Niagara is látszódik.

A torony alatt lévő baseball pálya teteje nagyon high tech módon nyílik ki és enged betekintést a sportlétesítményre.

A város közepén sikeresen belebotlottam a világ egyik legnagyobb zeneáruházába. Bassszus, még istenverte Szandi CD-t is találtam. Mindenesetre ha előre tudom a választék nagyságát egészen biztos, hogy nagyjából egy évig spórolok az utazás előtt.

Érdemes megnézni a  A Royal Ontario Museum-ot, amely Észak-Amerika ötödik legnagyobb múzeuma, melynek művészeti kincsekből és történelmi leletekből álló gyűjteményére érdemes legalább egy napot rászánni.

Külön kellemes gasztronómiai meglepetésben volt részem. A belvárosban estefelé esélytelen autóval parkolót találni, végül egy kis utcában (Elm street :D ) sikeredett találni egy szem parkolóhelyet lelni. Két hét amerikai műanyagkaja után a terv egy Olasz, Görög, esetleg Mexikói étterem felkutatása lett volna, a kocsiból kiszállva az út túloldalán azonban egy egészen más neonfelirat világított: "Csárda - Hungarian Restaurant. A csirkepaprikás falása közben pedig megérlelődött a gondolat: Torontót szeretjük :D

Napóleon szülőhazájába a lejobb ősszel utazni. Turista már csak elvétve, 30 fok van és az utószezonnak hála töredékösszegből megúszható a kötelező tengerre nyíló kis apartmanházikó. Repülőgéppel is megközelíthető a sziget, azonban egy hosszabb szabadság részeként autóval is túlélhető az utazás, a két órás tengeri kompolás mellett útba esik a Pisai Ferde Torony és Velence is.

A főváros Bastia korántsem a legszebb város az egyébként Franciaország részét képező szigeten, a konkurencia ugyanis elég erős.

Calvi városának fantasztikus strandjáról hihetetlen a kilátás a genovai erődre, melyben manapság az idegenlégió lakhelye. Ajaccio szűk mediterrán utcái, kikötője és Napoleon szülőháza leginkább hosszú sétákra ösztönzi az embert. Az időjárástól természetesen védett halászkikötő, a pálmafák, a tenger moraja elég komoly hangulatot ad a városnak.

Korzika ékköve azonban Bonifacio. A hófehér mészkőfalra épült fellegvár szerű város gyönyörű. És ha valaki ott jár véletlenül se hagyja ki a város körüli hajótúrát, amely során a tenger által a város alá kivájt barlangokba is betekintést nyerhetünk.

A korzikai szárazföld gyakorlatilag csupa hegyvidéket jelentenek, óriási szintkülönbségekkel és felfelé egyre ritkuló növényzettel. Már ahol van növényzet, gyakoriak ugyanis a nyári melegben fellobbanó tüzek, melyek miatt komplett leégett hegységekkel is találkozhat az arra járó.

Na és nem utolsó sorban Korzikán remek raftolásra alkalmas folyók is találhatóak, bár igaz a szigeten még általánosabb extrémsport autózni a hegyeken kanyargó korlát nélküli szűk utakon. Így az evezést néha plusz ingerrel toldja meg egy-egy autó maradványa a folyómederben. :)

Hát most egy átlagos hétvége története következik. Legalábbis átlagos a családomat ismerve. :)

Egy péntek estén 2003. nyarán, Amszterdamban:

Véget ért a két hetes Holland ámokfutás, az ember ilyenkor lázas szendvicskészítéssel és minimum két nap alvásmegvonással készül a hazafelé tartó bruttó másfél napos buszozásra. Ezt a pillanatot választotta édesapám, hogy benyögje: - Ajjaj, gáz van, nem mész haza. Ugyanis ekkor konstatálta, hogy egyedül van két mikrobuszra és két terjedelmes utánfutóra, amiknek másnapra el kell jutniuk a Loire völgyébe a következő túrára. Az "onnan miképpen jutok haza a hétfői munkakezdésre" típusú kérdésre persze csak a szokásos válasz érkezett: Majd kitaláljuk valahogy.

Este hatkor tehát elindultunk, apám a transporterrel és a kenus utánfutóval, míg nekem az egy számmal nagyobb LT jutott, egy szolíd kamionos konténer méretű kerékpáros utánfutóval. Nyolc órakor kávé Brüsszelnél, hajnali egykor pedig már Párizs körgyűrűjén repesztettünk.....volna, ha egy baleset miatt nem állt volna be mind az öt sáv. Normális ember ilyenkor szentségel egyet és várakozik. Na mi nem ezt tettük, jött a telefonos ukáz, átmegyünk Párizson. Ami nem is lett volna túl nagy probléma ha: 

A.: Apám nem improvizálja az útvonalat, 

B.: Nem egy akkora utánfutó van mögöttem, amely a közlekedésben legnagyobb megengedett szélességgel rendelkezik.

Summa-summárum, nem kicsit izzadtam le. Sikerült olyan kisméretű parkolóutcákba bekavarodni, ahol a saját szitkozódásom mellett csak azt hallottam, ahogy az utánfutó sorra gyűjti be a parkoló autók visszapillantó tükreit. Ezúton is elnézést az érintett helyi erőktől. :)

Végül sikerült kijutnunk és reggel hétkor már az Orléans közeli Checy-ben ültünk a Loire partján és dolgoztuk ki a hazatérési tervet.

Délután Tours-ban felültem egy Londonba induló repülőgépre, este hatkor landoltam a Stansted reptéren, ahol kiderült, aznap már nincs csatlakozás egyik számításba jöhető helyre sem. A légikikötőben amúgy minden éjjel 3-4000 ember várja a másnapi csatlakozást, úgyhogy hamar felmértem, hogy szabad padot, asztalt, pultot, akármit nincs esélyem keríteni alváshoz. A probléma nem várt módon oldódott meg. Unalmamban nekiálltam beszélgetni a poggyászmegőrzős csajjal, aki látva nem túl rózsás helyzetemet valahonnan a raktár mélyéről előkapott egy összecsukható tábori ágyfélét. Mondanom se kell, 3000 gyilkos szempár méregetett ezek után és gondolom szegény anyai ági felmenőim is sokat csuklottak azon az éjjelen.

Reggel chek-in és irány Klagenfurt. Onnan pedig egy bérelt kocsival a Salza völgye, ugyanis közben kiderült, hogy vasárnapra túravezető hiány alakult ki vadvizen, kellett a segítség. A félkómában átvezetett túra után éjszaka végre hazafelé vettem az irányt. Reggel a munkahelyemre érkezve a lehasznált fejemet látva egy kollégahölgy felsikkantott:

-jesszusom, hogy nézel ki? Te nem nyaralni voltál?

-De.

(agresszív kismalac leesik a lóról. Odarohan a nyuszika: - nem esett bajod? -KUSS, ÉN ÍGY SZÁLLOK LE!)   :)

Nem kevés küzdelemmel a lustaság ellen, de folytatódik a blog. :)

Idén egészen márciusig kellett várnom, hogy eljussak Forniba, egy év sí- és öt hónap siklóernyő megvonás után. Mivel csak két napom volt inkább az utóbbira mozdultam rá.

Hogy mennyire, azt bőven jellemzi, hogy a szombat hajnali fél ötös érkezés után (na jó, csak az egyenesekben aludtam az autópályán), reggel kilenckor már pattantam ki az ágyból és egy lendülettel robogtam az erkélyre időjárást szakérteni. Ragyogó napsütés "szépidőfelhőkkel", már csak a szél maradt kérdéses. Gyors telefon a hegytetőre, szélirány, sebesség (állítólag) rendben) Közben egy ernyős is megjelent a sípályák felett, már messziről látszott, hogy régebbi típusú a felszerelése, nem is maradt sokáig a magasban, tipli tehát a leszállóba. Meglepetésemre, egy erősen nyugdíjkorhatár feletti pilótába botlottam, aki az időjárás felöli érdeklődésemre egy szolíd tőmondattal reflektált: "ideal conditions". Ernyő a hátra és irány a hegy.

Tavaly óta a starthelyet átköltöztették. A régi helyén már egy új pálya kanyarog, a helyi sítalpas yard viszont kézségesen útbaigazít az új start zónába, ami az egyik (azért nem túl tömött) sípályát jelenteti. Pozitív hozadéka a változásnak az óriási nekifutási terep, no nem mintha nagyon futkosnom kéne a starthoz hála a DHV-2-es szárnynak. Negatívum viszont bőven akad. Az első hibaszázalék, hogy a régi , már csak repüléshez (le)használt bakancsomban mentem. Jó tanács: senki se akarjon egy kb 30%-os lejtésű leratrakolt sípályán tükörradiál talpú bakancsban kolbászolni, mert könnyen előadhatja a Chaplin filmek teljes mozgáskultúráját. Aztán sikerült rommá paráznom magam amiatt, hogy valami balfék síelő nehogy keresztülcsússzon a zsinórzaton (a kevlár magú zsinór nem csipázza az ilyesmit), netán a kupolán. Ezt végül sikerült megúszni. Start szempontból a leggázosabb, a magas fasor a pálya két oldalán, ugyanis mint később beigazolódott az első pár száz métert kellően hullámvasutassá teszik a fák által kavart légáramlatok.

Ennyi hónap kihagyás után az ember fia persze triplán ellenőriz mindent, egy dolog miatt azonban nagyot koppantam. Normál esetben startnál a 100-150 méterrel lentebb lévő növényzetet kell lesni, mikor jön a megfelelően erős és kitartó befúvás az induláshoz. A belefutkosós startokat nem nagyon preferálom. Namármost egy másfél méter hóval beburkolt sípályán a növényzetre nem igazán lehet számítani. Marad az érzet, ami mint kiderült becsapós. Éreztem a szelet az arcomon, ernyő felhúz, kupola stabilizálódik. Befordulás menetirányba, az ernyő kezd elemelni......és a szél pont ezt a pillanatot választotta, hogy pihenjen egy kicsit, úgyhogy visszahuppanás ülepre és a légmozgás változatos jelzőkkel való illetése után még egy Chaplin-összes amíg visszamászok négykézláb, ernyőt rángatva a megfelelő startrészig.

Másodjára viszont tökéletesen összejött a start, két szempillantás és máris a beülőből kamillázom a távolodó talajt. A várakozásak megfelelőlen az első pár száz méter dobálós, rázós, utána viszont béke, nyugalom.....lenne, ha nem rikogatnék a havas hegycsúcsok látványától mint valami elmeháborodott.

A jól ismert helyen a nagy sziklafal tövénél megvan a szokott emelőtér, úgyhogy megy az kiemelkedés, nézelődés, szidom is magam, hogy nem hoztam valami jófajta mp3 muzsikát. A völgy fölött már állandó a szél, de hideg egyáltalán nincs, élveztem minden másodpercet. Munka, rohanás, főnök, idegbaj....mintha nem is az én életemben lennének, csak a szél zúgása és az átlag kétpercenkénti fogkerítésen kieresztett "bazzeg, de gyönyörű" rikkantások törik meg a csendet.

Leszállásnál nem a megszokott placcomra mentem a falu szélén, hanem a nagypályával szemben lévő hegyen terpeszkedő tanuló-szekció szélét célzom meg. A leszállás sima, ernyőt hajtogat....jöhet a repülés végén megszokott forró csoki. :)

A másnap reggeli ébredés forgatókönyve hasonló, ezúttal viszont csak a kék eget látni, felhő egy szál se, ha a tegnapi volt az "ideal condition" akkor ez most az "awesome".... :D Reggeli után befutott Sandro barátom, jó volt végre beszélgetni egy jót. Ő egyébként a helyi pék, az elmúlt tíz évben sokszor és eredményesen keltettük a hangulatot a helyi szórakozóhelyeken.

Aztán irány a hegy, pacsi a sílifteseknek, egy gyors üdítő a hegy tetején lévő hüttében, ezekután pedig (ezúttal értelmezhető futófelületű lábbeliben) irány a starthely.

Ezen a napon már biztosra mentem, amiben segített az előző naphoz képest egy fokkal erősebb szél is.  A start elsőre sima ügy, de aztán jön a feketeleves. úgy 50 méteren érzem, hogy mozgolódik a kupola, épp kisfékezésre állnék amikor, hopsz 1/3-os csukódás, defrankó! Szerencsére a gyors, berögzült mozdulatnak hála gyk. magasságvesztés nélkül megúszom, aztán jöhet az előző napi relax-feeling. a völgy fölött már olyannyira kiszámítható a szél, hogy a fékeket összefogom és csak dőléssel kormányzok, csinálok 1-2 videósnittet, nézegetem a tiszteletet parancsoló sziklaormokat és persze vigyorgok mint a tejbetök.

A leszállást végül az utolsó pillanatban újratervezem. A tanulópálya melletti terület helyett úgy döntöttem, hogy a gyér forgalmú szánkópályára szállok le, legalább nem kell annyit gyalogolni. Pár másodperccel landolás előtt szándékosan közel húztam el egy kis faházikó tetejéhez, már csak a kaland kedvéért. :D

Zárásként hét órakor kocsiba be, ablakot le, könyököt ki........és irány haza. Hajnali egy órakor amikor Bandi barátommal meetingelek Fváron még mindig vigyorgok....és nem azért mert ráfagyott a képemre.

Pár napon belül újra.

addigis kontaktcím: lesimobil@gmail.com